Ha nem vagyok velük, unatkozom. Amint meglátom őket, máris felvidulok.
Szeretem őket, irigykedem rájuk, megnevettetnek, de mintha taszítani akarnám őket magamtól.
Elfogadnak, elviselnek, mert ők is szeretnek. Mint barátot.
Hogy éreznek ők? Hogy látnak engem, minek látnak engem?
Milyen lehetek kívülről, mások szemében, mondjuk egy idegennek, egy távoli ismerősnek, egy barátnak, stb, szemében?
Nem értem magamat.
Rendetlenség van a lelkemben. Nem tudok rendet tenni, nem megy nekem. Kicsit meg vagyok zavarodva.
Nem értem a helyzetem. Végre nem vagyok egyedül, ennek örülök, de... nem tudom. Mintha egy kicsit nem akarnék nem egyedül lenni. Nem értem magamat.
Nem tudom, mi van velem.
Miért van az, hogy amikor az érzelmeimnek kellene válaszolniuk egy helyzetre, akkor az eszem válaszol? Miért van az, hogy az emberi kapcsolataimat nem tudom a szívemmel befogadni, figyelni, élvezni, akarni? Miért van az, hogy az ilyen helyzetekben a bal agyam irányít a jobb helyett? Miért van az, hogy a szívem csak bizonyos helyzetekben bukkan fel? Miért csak akkor, amikor alkototk, s miért nem akkor, amikor fontos lenne?
A régmúlt miatt? Amiatt, hogy megnyomorítottak lelkileg? Mert nem bízom az emberekben?
Mert túl sokat csalódtam?
---------------------------------------------------
Nem akarom a változást. Vissza akarok menni. De ha visszamegyek, nem találok semmi jót. Miért félek egy olyan valamitől ami jót hozna nekem? Miért félek a jövőtől, az új esélyektől, miért nem akarom mindezt, miközben el akarok menni messzire, egyedül?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése